Az elme viharában

Nem tudom írjam-e, de az elme viharában vagyok. Csapongok a létezés bolygói közt, néha fények gyúlnak de én magam vagyok. Magam a gondjaimmal, a problémáimmal, a szeretteimmel és a szerelmemmel. Mi ez a felső erő ami nem hagy nyugodni engem, hogy végre a pihenés állapotában nyugalomra leljek? Az elem viharában rám szakad az eső, fúj a szél, vihar döntöget és nekem talpon kell maradnom, pedig már magam is reszketek. Talpon amíg élek, mert ez a dolgom, hogy álljam a sarat bárhogyan is dobál a sorsom. A sors dobál, Az élet, Vagy én önmagam? Mikor az elme megindul nincs megállás jönnek a gondolatok a pro és a kontra, mérlegelek, számolgatok, osztok és szorzok. Mert ez az elmém dolga. A magam teremtette lényé, aki elvette a kormányt, és utassá tett engem. Kitalál mindent, tudja mit kell tennem, tudja mi a jó nekem, benne igaz barátra leltem. Megállítanám de hogyan lehet, mikor lehet már tőle nyugtom? Kiabálom, hogy állj, állj, de nem hallja csak annál jobban zakatol folyton. Csend, csend, kérlek csendesedj el egy pillanatra legalább! Had halljam végre a szívem szavát. A szív őszinte, belőle a szeretet beszél, s elvezet a lelkemhez ami a forráshoz ér.